Hali! Sajnálom,hogy ekkora horribilis késést produkáltam, de tudjátok, elkezdődött a suli stb... Ezen túl igyekszem minden péntekre új részt hozni. Jó olvasást!
-Ühüm- bólogattam nagy szemekkel, mert nem értettem, hogy hogy tetszhet neki ennyire egy egyszerű ,,unatkoztam" firkálmány. Felmutatta a rajzot, és úgy láttam, hogy tetszett a többieknek, bár nem kivétel nélkül. Ugyanis Alex annyira sem méltatott,-engem sem- hogy felemelje a fejét a padról, pedig ébren volt, ebben biztos voltam.
-Vajon érdekli-e egyáltalán valami ezt a fiút??-kérdeztem magamtól. Valószínűleg az álomvilágán kívül semmi. Elmerengtem, és egyre biztosabbá vált bennem a tudat, hogy baromira érdekel, miért nézett így, és hogy mi történt velem. Ki fogom deríteni. Amúgy egész jó fejnek tűnik az osztály, nem kell aggódnom, nincs teli pedálozógépekkel, és nem fogok lemaradni. Egy szörnyű éles hangra kaptam fel a fejem, szó szerint frászt kaptam a csengőtől, és ezen a padtársam (és tesóm) jót virult. Nos, remek. Örülök, hogy boldog. De nekem most sokkal fontosabb dolgom is van. Felálltam, és így a rozoga pad meglökődött picit, és a földről légi útjára indult a földön lerakódott porréteg. Ettől sajnos prüszkölni kezdtem, de senkit sem érdekelt, hogy mi van velem, vagy hogy életben maradok-e. Na jó, ez ,,enyhén" túlzás volt, bár hallottam egy olyan esetet, amikor egy ember húszat tüsszentett egyhuzamban, ezt nem bírta a szíve, és szörnyet halt. :( Ez azért elég szomorú történet, ki tudja, hogy az az ember még mennyi mindent vihetett volna véghez! Ettől a gondolattól megint elszomorodtam, és sötétebbnek láttam a koraszeptemberi időt, mint eddig. Kimentem a teremből, amikor valaki a nevemen szólított.
- Ariadne várj!!- visszafordultam, és NI Ki jött felém egy elég szakadt fekete táskával, amiből folyamatosan estek ki a cuccok, ezért tartania kellett őket.
-Várj, segítek- mosolyogtam rá a közeledő lányra, elvettem a cuccait, mire hálásan visszamosolygott- Próbáld úgy pakolni, hogy ne a szakadás legyen alul!-tanácsoltam neki. Akkor ezzel elvoltunk egy darabig, de közben elkezdtünk beszélgetni.
- Neked ki volt a legszimpibb?- kérdezte fürkésző szemekkel.
-Hát... Te, Szabi...
-Ó, köszi-mosolyodott el kicsit egoistán, aztán elröhögte magát- Távol álljon tőlem az egoizmus, utálom az olyan felfújt hólyagokat, mint például Dóri!
-Igen, és is! Hogy lehet ekkora pofája valakinek?? Jézusom!!- mondtam el énis a véleményemet, és rájöttem, hogy egyre jobban elbeszélgetünk.
- És mi a véleményed a ,,Nagy Alexről"?-kérdezte kissé hamiskás mosollyal, amire én összevontam a szemöldököm.
- Alszik. Mi lenne?-kérdeztem értetlenül. Aztán leesett- Várj, te már ismerted, ugye??
- Bizony. Túlságosan is. Bár, azt nem tudom, hogy ennek örüljek-e-mondta, nekem pedig leesett az állam.
- Na mesélj, hallgatlak!!-néztem rá nagyon-nagyon izgatottan. Erre NI Ki megnézte az óráját.
- Nem lehet, sajnos mennem kell-mosolyodott el megint hamisan.
-Na ne csináld már!!!- kiabáltam rá, ami miatt a buszmegállóban a néni furcsán nézett rám.
- Bocsi, aranyom, legyen elég mára ennyi. Jóból is megárt a sok- röhögött, és élvezte, hogy könyörgök neki- Na, hello, találkozunk holnap!- kacsintott, és elindult.
- Szemét vagy!!- kiabáltam utána mosolyogva. Erre ő csak hátraintett, és ment tovább. Ezt nem hiszem el. Ez a lány megcsinálta, hogy megint ne tudjak aludni. Amúgy is rosszul alszom, ezek után meg forgolódni fogok egész éjszaka, és járni fog az agyam. Remek. Mosolyogva megráztam a fejem, és felszálltam a buszra. A busz amúgy érdekes hely. Felszállnak emberek, egy ideig együtt utaznak, majd leszállnak. Mindig vannak furcsa alakok akiket megbámulnak. Vannak, akik boldogan röhögve dumálnak egymással, vagy telefonon, és vannak, akik zenét hallgatva néznek magunk elé, és gondolkoznak. Én is az ezutóbbi fajtához tartozom. Meg a furcsa alakok fajtához is sajnos. Már megszoktam, hogy megbámulnak, és már hidegen hagy. Persze ha beszólnak, és sértegetnek az baromira fáj, próbálom leplezni, de alapból érzelemkimutatós emberke vagyok, szóval ez nem nagyon szokott sikerülni. Erre röhögni kezdenek, és úgy érzik győztek. Szánalmas. Pont ahogy Penélope megmondta. Ő is nagyon szimpatikus, és jól megmondta Dórinak. Jeleztem, a busz bekanyarodott, és lebattyogtam a lépcsőjén. Mentem két utcát, ami nem volt túl izgi, aztán odaértem az épület elé. Felnéztem, és mind a hét emelet ismerősen nézett vissza rám. Bepötyögtem a kódot, és kinyitottam az ajtót. Jött szembe egy anyuka babkocsival, úgyhogy előre engedtem, és tartottam neki az ajtót. Kicsörtetett, és rám sem nézve tolta tovább a szerencsétlen gyereket. Ilyen lenne a mai társadalom? Megköszönni luxus?? Esetleg rám nézni, és biccenteni egyet? Áh, hagyjuk, biztos túl sokat várok. Bementem, és hívtam a liftet. Most az olvasó mondhatná, hogy hát milyen lusta vagyok, hogy lifttel megyek, de a hetedik emeletre senki nem menne szívesen gyalog. Kinyílt a liftajtó, benyomultam, megnyomtam a hetes gombot, és éreztem, ahogy felhúz a szerkezet. Aztán persze jött a ,,basszus, nincs meg a kulcs" szindróma, és vagy öt percnyi keresés, és jó sok káromkodás után végre kikaptam a kulcsot, ás kinyitottam az ajtót. Apu általában ilyenkor a Tv előtt szokott ülni, vagy megy a rádió, zene, vagy valami. De most a kanapé üresen tátongott, és hosszú árnyékok vetültek rá az utcáról. Félhomály uralkodott a lakásban a sötét idő miatt, és néma csend. A szívem a torkomban dobogott. Én nagyon ijedős vagyok, lehet nem kellett volna ennyi horrorfilmet nézni? És amúgy is, hol van Apu?
- Apu?- szólaltam meg halkan, de a lakásunk olyan kicsi, hogy ha itt lenne, hallania kellett volna- Apu?!
