9. Jégbúra alatt égő tűz

Sziasztok!! :) Íme az új rész!! Ha tetszik, akkor nyugodtan iratkozzatok fel, vagy komizzatok:) Vagy, ha úgy tetszik, pipákat is szívesen fogadok^^ Jó olvasást! ;)

Újra pislognom kellett, mert ahogy villámcsapásként ért a megvilágosodás, úgy össze is törtem, ahogy arra számítottam. Nem tudtam, és nem is akartam odamenni NI Kihez, mert erőt vett rajtam a zokogás, de közben dühös voltam magamra amiért ilyen bömbölős vagyok. NI Ki mellől felállt Penélope, és szomorúan indult vissza a helyére, NI Ki üres tekintettel nézett utána. Ahogy elhaladt az asztalom mellett, Penélope észrevette, hogy sírok.
-Tudod már-nem kérdezte, hanem inkább mondta. Ennyire látszik a fejemen?
-Ki?-csak ennyit tudtam kinyöszörögni, miközben az Arianától átvett zsepivel törölgettem a szemem. De nem nagyon tudtam meg a kérdésemre a választ, mert Pe csak szomorúan megrázta a fejét, és leült a helyére.
-Öhm.,, gyerekek, most ének óra lenne, de osztályfőnökit tartok helyette-szipogta kicsit Rácz tanárnő, de azért próbált komoly maradni. Az osztály nagy része meg megvonta a vállát, elvégre egyre megy. Aztán az ajtó nyikordult, és Alex lépett be rajta, ugyanúgy, mint eddig: érzések nélkül. Ez senkinek nem volt furcsa, ugyanis eddig még csak aludni láttuk, meg fapofával nézni, szóval gondoltuk, hogy egy izgalmas ember lehet... Mások számára talán nem is volt az, nekem viszont nagyon. Pont azért, mert nem volt annyira izgalmas. Eltitkolt, magába zárt mindent. Nem ismertük. Leült a székre, ahogy eddig, és lehajtotta a fejét, ahogy eddig. Mindenki érdektelenül fordította el a fejét az incidens után. Kivéve persze engem. Valami azért mégse stimmelt. Most egy harmadik nézésfajtáját ismerhettem meg, ugyanis ilyen üres tekintetet rég láttam.
-Na, gyerekek...köhmmm...egy szomorú hírt szeretnék közölni, persze, csak ha te is szeretnéd Alex- fordult a fiú felé a tanárnő, de pillantása csak egy lehajtott fejbe ütközött. Aztán Alex szépen lassan felemelte a fejét, és üres pillantást vetett Rácz tanárnőre.
-Mindegy.
Ezt a szót olyan érzéketlenül mondta ki, mint egy kő. Már-már arra jutottam, hogy kő szíve van.
-Hát, jó-mondta kissé kétkedőn Rácz tanárnő, mert nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a válasszal Mindegy.... hm...
Aztán egy nagyon éles váltás következett.
-Na, jól van gyerekek, a tankönyvek megjöttek, kinek örömére, kinek bánatára- mosolyodott el, és bár halvány mosoly volt, de azért mosoly! Na, de várjunk, akkor nem mondja el?? Kérdőn néztünk össze a tesómmal, és most még ő is szomorú volt. Ezek szerint inkább tiszteletben tartja Alex magánéletét, na nem mintha lenne neki másmilyen élete is... Közben a tanárnő kiosztotta néhány diák segítségével a könyveket, és a tesóm arca kivirult egy pillanatra, amikor megpillantotta a rajz könyvet, merthogy szivárványszínű  festékpacák voltak rajta, és ezek nagyon tetszettek neki. Közben én ügyet sem vetve a könyvekre, elgondolkodtam. Vajon miért NI Ki sírt, ha Alexszel történt valami? És vajon miért mondta el NI Kinek, ha senki másnak nem mondja el? Ezer kérdés kavargott a fejemben, és természetesen egyikre sem tudtam a választ. Ráadásul kiadósan bedepiztem, és szerintem teljesen szétsírtam a sminkemet, szóval mehetek megigazítani szünetben. Miután kicsengettek el is mentem WC-re, és kicsit sem meglepve konstatáltam, hogy a sminkem teljesen szétfolyt, fekete csíkokat hagyva az arcomon. úgyhogy volt dolgom. Épp visszaértem a terembe becsöngetésre, és félre kellett állnom, hogy utat engedjek Alexnek, aki táskával a vállán lépett ki az ajtón. Szomorúan néztem rá, és ő visszanézett. Amikor megpillantott, eltűnt szeméből az érzéketlenség látszata, és maró fájdalom vette át a helyét. Mélyen a szemembe nézett, majd szótlanul elfordult, és lement a lépcsőn. Én meg álltam ott, mint akibe villám csapott. Kimutatta az érzéseit!! És nagyon-nagyon szomorú...Szomorúan, és mit sem értve megráztam a fejem, és bementem a terembe. Leültem a helyemre és csak az előbbi gondolataim foglalkoztattak. A nap többi része eseménytelenül telt, és elég nyomott hangulatban, mert mindenki tudta, érezte, hogy van valami, ezért meglepően csöndben voltunk. Suli után aztán elmentünk a szemben lévő pékségbe két kakaóscsigáért Arianával, és amikor jöttünk kifelé, szembe jöttek a többiek, kezükben pizzával.
-Honnan van pizzátok?-kérdezte a tesóm, az örök éhenkórász. És nem látszik rajta!!
-Penélope mutatott egy pizzázót-vigyorgott teli szájjal Szasza, így közszemlére téve a falatot, amit éppen rágott.
-Fúj, csukd már be a szád!!!-visított rá Zoé, és távolabb ugrott Szaszától. Bár, hogy ettől miért lett jobb neki, azt nem tudom...
-Ez azért vicces, hogy Penélope jobban ismeri a környéket, mint te-mosolyodtam el rajtuk, mondandómat Szaszának címezve.
-Ja-állapította meg, és elgondolkodott. Aztán meg mintha eszébe jutott volna valami, felemelte a mutatóujját, és nagyon mondani akart valamit, csak ezt teliszájjal tette, így nem nagyon értettük. Végül közölte, hogy 'Vájatok lenyejeöm', nyelt egy hatalmasat, és aztán megszólalt.
-Jöttök szánkózni?-tette fel végre a kérdést, amire már tizenegy ember várt.
-Öhm... gondolkodott el Ariana.
-Persze!-vágtam rá, mert kapva-kaptam az alkalmon, hogy végre valaki elhívott valahová, mert nem igazán voltak barátaim általánosba.
-Oké, holnap után jó?
-Ühüm, asszem-bólógattam.
-Oké, akkor holnap után, Erzsébeth tér. Olyan három felé, de még dumálunk- mondta Szasza mindenkinek címezve.
-Oké!
-Klassz...
Miután elköszöntünk, Arianával néma csöndben indultuk el ugyan azon az úton, egymás kezébe kapaszkodva, ugyanis tükörjég borított mindent. Aztán, hosszú hallgatás után a tesóm törte meg a csendet.
-És, akkor most hogy lesz?-kérdezte oldalról rámpillantva- Mármint, akkor most hol fogunk lakni? Elmondjuk a szüleinknek?
-Ez jó kérdés. Nem tudom- néztem rá tanácstalanul, ő pedig elmosolyodott.
-Mi az?- kérdeztem összevont szemöldökkel.
-Ráestek a hópelyhek a szempilládra- mosolygott- nagyon szép!
-Öhm... hát, köszi- mosolyogtam vissza rá.
- Várj! Lefotózhatom?- kérdezte ragyogó arccal a tesóm, és pedig örültem, hogy örül. Mert jó az, ha az ember a kis dolgoknak is úgy tud örülni, mintha nagy dolgok lennének. Így történt az, hogy délután fél kettőkor két lány állt az út szélén, mosolyogtak, miközben esett a hó, és az egyik lány a másik lányt fotózta olyan szeretettel, mintha testvérek lennének....

8. Érzelemelrejtés: level 100

Sziasztok! Gondolom már úgy gondoltátok, áh, ennek a blognak befellegzett, végleg abbahagytam, és sosem fogom folytatni. Ez nincs így, csak most van a felvételi előtti hajrá, és nem nagyon volt időm írni. Illetve kicsit sem. Most a szünetben még jelentkezem majd, utána a felvételiig (jan. 17) megint el fogok tűnni. A türelmeteket kérem erre az időszakra, össze kell szednem magam tanulás-ügyileg, de a felvételi után újult erővel vetem majd bele magam a dologba :D előre is köki a türelmeteket! Most pedig következzen a 8. fejezet :) Jó olvasást drágaszágaim! ;) Ui: képet most nem tudok hozni, mert elromlott a gépünk, és nem tus képet feltölteni :( De zene lesz! 

zene:)

Nem értettem semmit. Biztos fontos lehet, ha ezért kihagytak egy matekot... vagy nem? Az óra többi részében csendben elfoglaltam magam. Inkább nem kockáztattam meg a zenehallgatást, mert a matektanár még mindig ,,szemezett" velem, úgyhogy inkább csak szolidan firkálgattam. Hirtelen a csengő hangja késként hasított a levegőbe, mintha direkt azért szólna ilyen élesen, hogy megijesszen. Azt hiszem sosem fogom megszokni. Felpattantam, mint akibe villám csapott, még a széket is majdnem feldöntöttem, ahogy szélviharként megindultam. Igen, a viharhoz tudnám hasonlítani magam. A kíváncsiság hajtott, és nem érdekelt, hogy hamar megöregszem...Aztán egyszer csak tudatosult bennem, hogy mindenki furán néz rám, köztük a matek tanár is, merthogy még nem volt vége az órának. Hopszi...

-Kikérem magamnak!!-kezdett lilulni Slomó...khmm,...azaz Salamon tanár úr feje (Talamon Sanárurat már diáknemzedékek óta mindenki Slomónak hív, és mi, a gólyák, a ,,friss hús", nem akartuk megszakítani ezt az ősrégi hagyományt)-Még nem fejeztem be!!-ordította volna az arcomba, de szerencsére távolabb álltam, így csak távolról üvölthetett rám, az arcomba nem. 

-Öhm...izé...bocsánat-hebegtem, és valószínűleg elvörösödhettem, mert úgy éreztem, mintha lángra kapott volna a fejem. Még jó, hogy Ő nincs itt. Bár ez mind azért van, mert Ő nincs itt, szóval nem tudom, hogy most örüljek-e. Így hát visszabattyogtam a helyemre, lehuppantam a székre, és tétován néztem magam elé, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Szinte alig hallottam, ahogy Slomó lediktálja a házit. Ennyi. Erre volt olyan pipa. Nem tök mindegy? Úgysem csináltam volna meg...

Miután az óra hivatalosan is a végére ért (meglepő módon ezt senki sem bánta), igyekeztem nem elsőnek kirohanni a teremből, mert azzal tuti kihúzom a gyufát (még jobban) Slomónál, szóval szépen lassan pakoltam. Utolsó sem akartam maradni, édes kettesben egy tüzet hányó sárkánnyal (ha látni szeretnéd, tekints a tanári asztal felé. Etetni és simogatni nem ajánlott. Vigyázat, a drótban nagyfeszültségű áram található, kérjük ne érjenek hozzá), ezért próbáltam jól időzíteni, hogy elvegyülve a tömegben (ami így Alexék nélkül kemény kilenc főből állt), észrevétlenül kisurranni. A tervem sikerült, ám még mielőtt fellélegezhettem volna, NI Ki és Alex jött föl a lépcsőn egymás mellett. A kék hajú lány szeméből csak úgy patakzottak a könnyek, Alex szeméből pedig nem lehetett kiolvasni semmit. Érzelemelrejtés: level 100. Látták, hogy kérdőn állok ott, és szomorú vagyok, mert NI Ki szomorú, de mindenféle szó nélkül elmentek mellettem. NI Ki szipogva, Alex pedig, ahogy eddig is: érzelemmentesen. Látszólag. Még jó, hogy félreálltam, mert szerintem nekem jött volna. Összevesztek? Nem hiszem. Akkor nem egymás mellett jöttek volna, és dühösebbek lettek volna. Vagy nem? Mivel el nem tudtam képzelni, mi történhetett, ezért gondoltam: majd elmondják, ha rám tartozik, ha nem, akkor meg kár beleavatkozni. Hirtelen egy kezet vettem észre a vállamon. Felpillantottam, pislogtam párat, hogy kilássak könnyfüggönyöm mögül, és a tesómat vettem észre, aki szomorkásan állt mellettem. Hirtelen megbántam, hogy olyan bunkó voltam vele, és ő mégis itt van, itt velem. Erre könnyek szöktek a szemembe, és újfent pislognom kellett, ha látni akartam a külvilágot. Bár nem tudom, hogy látni akartam-e. Hálásan mosolyogtam a tesómra, ő pedig biztatón visszamosolygott. Aztán egy kisebbet sikítottam, amikor megszólalt a csengő, komolyan, sosem szokom meg. Bementünk a terembe, ahol az osztályfőnök várt minket, szomorú arccal. Kérdőn összenéztünk Arianával, hogy ,,mi a tököm, a tanár is tudja?" Az oké, hogy tudja, de mit tud?? Egyre jobban fúrta az oldalunkat, és egyre szomorúbbak lettünk. Kíváncsi voltam, mi történt, de féltem attól, hogyha megtudom, összetörök. Ismerve magamat, biztos voltam benne, hogy össze fogok törni, mert ha NI Ki is sírt, akkor szinte biztos, hogy én is fogok... Ezért éppen lelkileg próbáltam készülődni egy jó kis depire, amikor NI Ki jött be kisírt szemmel, és mindenki furán nézett rá. Ugyebár, ők az udvaron voltak, így nem is tudtak erről az egészről. Miről is? Hát igazából azt én sem tudom, de valami gáz van, az tuti. Szóval, néma csönd lett, aztán (ahogy az lenni szokott) mindenki egyszerre kezdett beszélni.
- Mi történt?-kérdezte meg végül Kyra. De nem tudtuk meg. NI Ki csak fáradtam legyintett, és lerogyott a székre. De hát nyilván ez Penélope-nak nem volt elég. Odament, leguggolt NI Ki széke mellé, és halkan beszélni kezdett hozzá. NI Ki pedig érzelemmentes, már-már üveges tekintettel meredt maga elé. Nagyon ismerős kezdett lenni a szitu. Nem, ha összevesztek volna, nem így reagálnak. Először zokog, utána pedig sokkos állapotban ül, és a levegőbe mered. Meghalt valaki.