Sziasztok! Gondolom már úgy gondoltátok, áh, ennek a blognak befellegzett, végleg abbahagytam, és sosem fogom folytatni. Ez nincs így, csak most van a felvételi előtti hajrá, és nem nagyon volt időm írni. Illetve kicsit sem. Most a szünetben még jelentkezem majd, utána a felvételiig (jan. 17) megint el fogok tűnni. A türelmeteket kérem erre az időszakra, össze kell szednem magam tanulás-ügyileg, de a felvételi után újult erővel vetem majd bele magam a dologba :D előre is köki a türelmeteket! Most pedig következzen a 8. fejezet :) Jó olvasást drágaszágaim! ;) Ui: képet most nem tudok hozni, mert elromlott a gépünk, és nem tus képet feltölteni :( De zene lesz!
Nem értettem semmit. Biztos fontos lehet, ha ezért kihagytak egy matekot... vagy nem? Az óra többi részében csendben elfoglaltam magam. Inkább nem kockáztattam meg a zenehallgatást, mert a matektanár még mindig ,,szemezett" velem, úgyhogy inkább csak szolidan firkálgattam. Hirtelen a csengő hangja késként hasított a levegőbe, mintha direkt azért szólna ilyen élesen, hogy megijesszen. Azt hiszem sosem fogom megszokni. Felpattantam, mint akibe villám csapott, még a széket is majdnem feldöntöttem, ahogy szélviharként megindultam. Igen, a viharhoz tudnám hasonlítani magam. A kíváncsiság hajtott, és nem érdekelt, hogy hamar megöregszem...Aztán egyszer csak tudatosult bennem, hogy mindenki furán néz rám, köztük a matek tanár is, merthogy még nem volt vége az órának. Hopszi...
-Kikérem magamnak!!-kezdett lilulni Slomó...khmm,...azaz Salamon tanár úr feje (Talamon Sanárurat már diáknemzedékek óta mindenki Slomónak hív, és mi, a gólyák, a ,,friss hús", nem akartuk megszakítani ezt az ősrégi hagyományt)-Még nem fejeztem be!!-ordította volna az arcomba, de szerencsére távolabb álltam, így csak távolról üvölthetett rám, az arcomba nem.
-Öhm...izé...bocsánat-hebegtem, és valószínűleg elvörösödhettem, mert úgy éreztem, mintha lángra kapott volna a fejem. Még jó, hogy Ő nincs itt. Bár ez mind azért van, mert Ő nincs itt, szóval nem tudom, hogy most örüljek-e. Így hát visszabattyogtam a helyemre, lehuppantam a székre, és tétován néztem magam elé, mert nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Szinte alig hallottam, ahogy Slomó lediktálja a házit. Ennyi. Erre volt olyan pipa. Nem tök mindegy? Úgysem csináltam volna meg...
Miután az óra hivatalosan is a végére ért (meglepő módon ezt senki sem bánta), igyekeztem nem elsőnek kirohanni a teremből, mert azzal tuti kihúzom a gyufát (még jobban) Slomónál, szóval szépen lassan pakoltam. Utolsó sem akartam maradni, édes kettesben egy tüzet hányó sárkánnyal (ha látni szeretnéd, tekints a tanári asztal felé. Etetni és simogatni nem ajánlott. Vigyázat, a drótban nagyfeszültségű áram található, kérjük ne érjenek hozzá), ezért próbáltam jól időzíteni, hogy elvegyülve a tömegben (ami így Alexék nélkül kemény kilenc főből állt), észrevétlenül kisurranni. A tervem sikerült, ám még mielőtt fellélegezhettem volna, NI Ki és Alex jött föl a lépcsőn egymás mellett. A kék hajú lány szeméből csak úgy patakzottak a könnyek, Alex szeméből pedig nem lehetett kiolvasni semmit. Érzelemelrejtés: level 100. Látták, hogy kérdőn állok ott, és szomorú vagyok, mert NI Ki szomorú, de mindenféle szó nélkül elmentek mellettem. NI Ki szipogva, Alex pedig, ahogy eddig is: érzelemmentesen. Látszólag. Még jó, hogy félreálltam, mert szerintem nekem jött volna. Összevesztek? Nem hiszem. Akkor nem egymás mellett jöttek volna, és dühösebbek lettek volna. Vagy nem? Mivel el nem tudtam képzelni, mi történhetett, ezért gondoltam: majd elmondják, ha rám tartozik, ha nem, akkor meg kár beleavatkozni. Hirtelen egy kezet vettem észre a vállamon. Felpillantottam, pislogtam párat, hogy kilássak könnyfüggönyöm mögül, és a tesómat vettem észre, aki szomorkásan állt mellettem. Hirtelen megbántam, hogy olyan bunkó voltam vele, és ő mégis itt van, itt velem. Erre könnyek szöktek a szemembe, és újfent pislognom kellett, ha látni akartam a külvilágot. Bár nem tudom, hogy látni akartam-e. Hálásan mosolyogtam a tesómra, ő pedig biztatón visszamosolygott. Aztán egy kisebbet sikítottam, amikor megszólalt a csengő, komolyan, sosem szokom meg. Bementünk a terembe, ahol az osztályfőnök várt minket, szomorú arccal. Kérdőn összenéztünk Arianával, hogy ,,mi a tököm, a tanár is tudja?" Az oké, hogy tudja, de mit tud?? Egyre jobban fúrta az oldalunkat, és egyre szomorúbbak lettünk. Kíváncsi voltam, mi történt, de féltem attól, hogyha megtudom, összetörök. Ismerve magamat, biztos voltam benne, hogy össze fogok törni, mert ha NI Ki is sírt, akkor szinte biztos, hogy én is fogok... Ezért éppen lelkileg próbáltam készülődni egy jó kis depire, amikor NI Ki jött be kisírt szemmel, és mindenki furán nézett rá. Ugyebár, ők az udvaron voltak, így nem is tudtak erről az egészről. Miről is? Hát igazából azt én sem tudom, de valami gáz van, az tuti. Szóval, néma csönd lett, aztán (ahogy az lenni szokott) mindenki egyszerre kezdett beszélni.
- Mi történt?-kérdezte meg végül Kyra. De nem tudtuk meg. NI Ki csak fáradtam legyintett, és lerogyott a székre. De hát nyilván ez Penélope-nak nem volt elég. Odament, leguggolt NI Ki széke mellé, és halkan beszélni kezdett hozzá. NI Ki pedig érzelemmentes, már-már üveges tekintettel meredt maga elé. Nagyon ismerős kezdett lenni a szitu. Nem, ha összevesztek volna, nem így reagálnak. Először zokog, utána pedig sokkos állapotban ül, és a levegőbe mered. Meghalt valaki.
- Mi történt?-kérdezte meg végül Kyra. De nem tudtuk meg. NI Ki csak fáradtam legyintett, és lerogyott a székre. De hát nyilván ez Penélope-nak nem volt elég. Odament, leguggolt NI Ki széke mellé, és halkan beszélni kezdett hozzá. NI Ki pedig érzelemmentes, már-már üveges tekintettel meredt maga elé. Nagyon ismerős kezdett lenni a szitu. Nem, ha összevesztek volna, nem így reagálnak. Először zokog, utána pedig sokkos állapotban ül, és a levegőbe mered. Meghalt valaki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése