Sziasztok! Itt a következő rész, azt hiszem ez most elég gyorsan készen lett. :)
Jó olvasást!
Egy nagyon bonyolult, és véres óra után,
teljesen feladtam a próbálkozást, hogy elaludjak. Nem, ezek után nem ment.
Amint lehunytam a szemem, azonnal vért láttam. És az emberek testét, amik
ernyedten esnek össze Aleksia kése által. Túl sok volt ez nekem. Hatalmasat
ásítottam, megdörzsöltem a szememet, és álmatagon végigpásztáztam a szobát: a
tesóm aludt, Aleksia pedig a konyhában ügyködött valamin. Így hogy kezdett
felkelni a nap, mintha a tegnap éjszaka eseményei nem is lettek volna
valóságosak. Mintha álmodtam volna. Kiléptem Alex mellé az erkélyre, aki
szenvedő tekintettel révedt a kelő nap felé.
-Hé, hogy vagy?-kérdeztem halkan, és próbáltam
minden egyúttérzésemet belesűríteni ebbe az egy kérdésbe. Alex pislogott egyet,
és felém fordította a fejét. Szomorúságnak semmi nyoma nem volt a szemében.
Lenyomta. De én tudtam, hogy ott van, és tudtam, hogy ez nem jó.
- Kiadhatod, senki nem néz le érte- suttogtam.
- Nem akarom hogy sajnáljanak -mondta kissé
megtörve, de határozottan- nem kell az emberek sajnálata. Mindenkinek megvannak
a maga gondjai. Mindenki intézze a sajátját.
- De a barátok nagyon sokat segítenek
mindenkinek a gondjaik megoldásában. Neked is segítenének, de te nem hagyod-
világítottam rá.
-Mégis kik segítenének?
-Mi- néztem rá, majd elindultam be az
erkélyről. Van, aki egyszerűen nem hagyja hogy segítsenek neki. Maga akarja
viselni a terhet, akkor is ha belehal.
-Ariadne!- szólt utánam elgondolkozva -igazad
van. Lehet, hogy tényleg nem ártana segítség,csak ezt még magamnak sem
vallottam be- sóhajtott.
- Mi itt leszünk- biztattam.
-Apukád nem aggódik?- jutott a fiú eszébe-
bocsánat, hogy úgy leszóltalak miatta, csak ez még friss seb, tudod, de nem
tehetsz róla. Tényleg bocsi.
- Jaj, semmi gond, tudom. Tudom. Hát, mondtam
neki, hogy átmegyek egy osztálytársamhoz, megnyugtattam, hogy lány- mosolyodtam
el- és most, gondolja, későig fenn voltunk, szóval ott aludtam. Bár nem igazán
szeretek máshol aludni- fejeztem be a mondandóm, és nem értettem, hogy az
utolsó részt miért tettem hozzá. Valahogy úgy érzem, hogy neki mindent el kell
mondanom. Mielött meggondolnám, már ki is csúszott a számon. Nagy
meglepetésemre amikor ránéztem, azt láttam, hogy mosolyog. Mosolyog és
kíváncsian néz, mintha forgatna a fejében valamit. Mintha ki akarna próbálni
valamit. Mire észbe kaptam, már smároltunk, nekidöntött az erkély szélének,
alattunk mèlység. Egy kicsivel később kérdőn néztem rá.
- Csak kíváncsi voltam- somolygott.
- De mire?- értetlenkedtem még mindig, mert az
agyam reggel hatkor, egy észveszejtő csók után valahogy nem fogott.
- Nem tudom- az arca elkomolyodott, a hangja
suttogássá halkult, csak a szeme mosolygott még mindig. Aztán hirtelen adott
egy szájrapuszit, és bement az erkélyről. Én pedig mélyeket lélegezve a nap
felé fordultam. Ez meg mi a franc volt? Na nem azt mondom, hogy nem tetszett,
de hogy érteni nem értem az tuti. Lehunytam a szemem, és próbáltam a valóságra
koncentrálni. Valóság, valóság, valóság....suli! Teljesen megfeledkeztem a
suliról, de már nincs idő hazamenni átöltözni. De a tegnapi, enyhén mocskos,
meg, ha jobban megnézem véres ruháimban nem mehetek suliba! Ariana felé sandítottam
a kanapén, még mindig aludt, de neki ezzel nem lesz gondja: a ruhája csak egy
picit volt piszkos. És ő hippi. Ez nála annyira nem gond. Viszont az én ruháim
véresek. Csak egy megoldást látok most így.
- Aleksia!- szóltam be a konyhába a lánynak. Nem
mondom hogy nem tartottam tòle a tegnap, illetve ma után, de muszáj volt. A
lány kijőtt, láttam, ő is átőltözött, a véres ruhái pedig feketén áztak a
mosogatóban.
- Igen?- kérdezte kedvesen, és nyújtott
egy bögrét-Kávét?
- Oh, köszi, nem árt -mosolyogtam rá halványan,
de közben nem értettem. Most teljesen normális. Azon kívül, hogy a véres ruháit
mossa a mosogatóban. Most kedves.
-J ól vagy?- nézett rám aggódva. Sápadt
lehetek.
- Igen, persze- legyintettem noha kicsit
szédültem, de nem akartam gyengének tűnni.
- Rendben- mosolygott rám, és indult volna
vissza a konyhába, de megállítottam.
-Tudnál adni esetleg ruhákat kölcsönbe?
Esküszöm, holnap visszaadom, csak már nincs időm hazamenni átöltözni suli előtt
és az én ruháim is úgy jártak, mint a tieid.
- Persze- legyintett- ez nem gond. Úgy is
viszonylag hasonló cuccokat hordunk, szóval fel sem fog tünni, hogy nem a
tiéd.
- Köszönöm- mosolyodtam el hálásan, és követtem
őt egy pici szobába, ahol egy viszonylag nagy franciaágy foglalt helyet. Persze
ez rögtön bökni kezdte a csőrömet.
- Milyen szép franciaágy! -ámuldoztam
megjátszva magam. Erre Aleksia felnevetett.
- Jaj ne aggódj már, ő a kanapén alszik- mondta
még mindig nevetve.
- Honnan... ?- nem értettem, honnan tudja, hogy
nekem tetszik Alex. Ezt is próbáltam a kérdésbe fogalmazni, de nem hagyta
végigmondani.
-A konyha ablakából kilátok az
erkélyre...-somolygott-
-Mesélt...?- egyik ámulatból a másikba
esek.
-Igen. Meg hogy őszinte legyek, mesélt egy másik
lányról is, rettentő részletesen. Azt hiszem, régebbről ismerte-tette hozzá
diszkréten a lány. Tudtam, hogy többet is tud, de nem mondja el, ha nem
muszáj.
-Aham, asszem tudom ki az- mondtam halkan
miközben követtem a lányt a szekrényhez. Nem volt túl nagy, és elég rozoga is
volt, de a lány ruhái éppen elfértek benne. Kicsit kotorászott a polcok, és
fiókok között, és közben mosolygott:.
-Felöltöztetlek- nagyon lelkes volt. Szinte
már-már aranyos. Egy aranyos gyilkos. Elvett egy fekete mintás harisnyát, egy
csipkés fekete szoknyát, és egy szintén fekete fűzőt. Odadobta az ágyra, és
intett, hogy vegyem fel. Hűha, van stílusa a csajnak!
- Nagyon szép ez a ruha- dícsértem meg.
- Köszi. Ezek a kedvenceim- mosolygott- várj,
adok nyakláncot is!
Ha ezek a kedvencei, vajon miért adta oda?
Talán ennyire kedvelne? Nem volt túl sok időnk megismerkedni tegnap, de jó
tudni, hogy nem utál. Azt hiszem nem jó annak, akit Aleksia utál.
***
-Köszönöm a ruhákat- mosolyogtam rá, amikor már
a nappaliban álltunk, és amíg ő a nyakláncot akasztotta a nyakamba, addig én a
falra szerelt négyzet alakú tükörben csodáltam új kinézetem. Nagyon merész
volt, és szokatlan, de tetszett. Ekkor Alex jött ki a konyhából, és ahogy
kijött, megtorpant.
- Nahát, Aleksia, Ariadnét hol hagytad?- mért
végig, én pedig feszengtem egy kicsit.
- Ugye, milyen jól áll neki? Én öltöztettem
fel- mosolygott a lány, és mellém állt a tükörbe. Mintha két boszorkány lépett
volna ki egy sötét könyv még sötétebb lapjai közül.
- Boszorkányos- jegyezte meg Alex, mintha csak
kitalálta volna gondolataim.
- Öhm... hát köszi...
Elszürcsölgettem a kávém, miközben Őt figyeltem,
aki tiszta póló után kutatott a szekrényében. A vágások a hátán és a mellkasán
nem hagytak nyugodni...Hogyan képes ennyire nem mutatni, ha fáj neki? Hogyan
képes magába zárni mindent? Félek, hogy a fájdalom elemészti, hiába próbálom
megmenteni. Késő lesz.
- Mi az Ariadne? Elbambultál - Alex ült
mellettem immár pólóban. Mikor ült le? Észre se vettem...
- Ja, semmi, csak elgondolkodtam- legyintettem,
és félrenéztem. Valahogy úgy éreztem muszáj. Minta így is jobban belém látna,
mint mások. Még egy ideig nézett, aztán elfogadta, hogy nem fogom elmondani,
úgyhogy odament a kanapéhoz, és figyelni kezdte a tesóm.
- Tulajdonképpen egészen hasonlítotok-
suttogta, majd huzigálni kezdte a tesóm takaróját, hátha felkel- Ariana! Máris
reggel van! Mehetsz suliba! Gondolom kibaszottul örülsz neki.
- Apa... Apa!!- a tesóm hirtelen felült, és
nagyon zihált. Körülnézett a szobában, és látszólag kicsit megnyugodott.
- Mi az Ariana?- kérdezte a mellette álló fiú
aggódva. Valami melegséggel teli szorongás öntött el hirtelen az aggódást látva
a szemében. De miért?
- Semmi baj, csak egy álom volt- másztam oda
négykézláb a tesóm mellé a kanapéra, nyugtatva őt- semmi baj.
Felültem mellé, a vállamra hajtotta a fejét, és
hatalmasat sóhajtott.
- Tudom...Tudom.
Alex szórakozottan nézett minket, aztán
felállt, és kiment a konyhába. Aleksia pedig szoba másik végéből nézett minket.
- Kérsz kávét?- ajánlottam fel az én maradék
kávémat.
- Nem, nem köszönöm- még mindig gondterheltnek
tűnt.
- Semmi baj...- szorítottam meg a kezét, majd
felálltam- sajnos ideje suliba menni. Hogy néz ki a ruhád?
A hippi lány kitakarózott, és felállt. Az ő
ruhái egészen megúszták.
- Ez egész jó. Jó ez így?
- Persze- bólintott, és halványan
elmosolyodott. Én is elmosolyodtam. Belepillantottam az Aleksia mellett álló
tükörbe, amiben az imént néztem magam, és rá kellett döbbenjek: tényleg
hasonlítunk. Felvettem a táskám a földről, onnan, ahová ezek előtt az őrölt
események előtt dobtam. Ezek után akkor már sosem leszünk teljesen
biztonságban? Elvégre belekeveredtünk olyasvalamibe, amiből már nem lehet
kiszállni. Milyen könnyű! Milyen könnyű elkövetni a rosszat! Az ember csak
fogja a fejét, hogy mi változott meg ilyen hirtelen? Egyetlen egy mozzanat
végzetesen meg tudja változtatni az egész életét. Miért könnyebb a rossz?
- Mi baj?- kérdezte meg a tesóm is.
- Semmi...semmi..- legyintettem neki is, és ő
rám hagyta. Alex is összepakolt, és Aleksia is bedobált egy-két cuccot a
táskájába. Együtt léptünk ki a reggeli Kőbányára, ami nappal sem hatott
szebbnek, mint éjszaka. De valahogy imádtam. Nem tudom miért.
***
- Ahj, kellett volna valamit tanulni mára?-
kérdezte meg a tesóm, miközben álmosan ledőlt a padra. Pedig ő aludt a
legtöbbet az éjszaka... Alexszel találkozott a pillantásunk, és mindketten
ugyanarra gondoltunk: milyen furcsa ez a kérdés, azok után, amin keresztül
mentünk...
- Szerintem ne foglalkozz vele- suttogtam
erőtlenül. Nagyon fáradt voltam, hiába ittam meg két csésze kávét reggel. Nem
segített. De mintha Alex jól bírta volna. Vagy csak nem mutatta. Aleksia csak
egy ideig jött velünk, utána valahová elment. Inkább nem akarom tudni hová. Túl
fáradt vagyok, és kimerült, hogy érdekeljen. Az órákon nagyrészt nyitott
szemmel aludtam. Néha oldalra sandítottam Alex felé: ő meg sem próbálta leplezni,
hogy fáradt, egyszerűen lehajtotta a fejét a padra és elaludt. Mivel ez tőle
megszokott, a többieknek szinte semmi nem tűnt fel. Ma valahogy mindenki
csöndesebb volt. Amikor kicsöngettek, konkrétan nem volt energiám felállni a
székről, és elkezdeni pakolni. Arra eszméltem, hogy Alex áll mellettem, és
beteszi a cuccaimat a táskámba. Értetlenül néztem rá.
- Miattam nem aludtál éjszaka, szóval....- itt
rájöhetett, hogy kicsit félreérthető amit mondott, szóval már meg sem próbálta
befejezni a mondatot, csak legyintett.
- Ugyan...
***
Ahogy kiléptünk a suli kapuján, azt láttuk,
hogy Aleksia ott beszélget NI Ki-vel, aki sír. Alex rögtön odament, és valamit
a lány fülébe suttogott. A lány ettől még jobban zokogni kezdett. A fiú
fájdalommal teli szemmel megölelte a lányt.
- Semmi baj....- ennyit hallottam- semmi baj...
***
Néma csöndben
sétáltunk el a buszmegállóig, ahol én megvártam a buszom. Úgy döntöttem, ma
busszal megyek, mert kicsit szemerkélt az eső. Ahogy kibámultam a busz ablakán,
úgy láttam, mintha Alex és NI Ki kézenfogva mennének...Ugyan, csak esőcseppes
az ablak, és nem látok ki rajta rendesen... Ugye?! Biztos, ami biztos,
leszálltam a következő megállónál, és Alexék elé kerültem. Kifordultam a
sarkon, ahol éppen jártak és rájuk mosolyogtam.
- Sziasztok! -
köszöntem, és közben próbáltam felmérni az érzelmeiket, hogy miről
beszélgethettek. NI Ki-nek már jobb kedve volt valamivel, a tesóm pedig olyan
fejet vágott, mint aki megtudott valamit. Lehet, hogy csak képzelődöm, de egy
biztos: Alex és NI Ki között van valami, vagy inkább volt valami a múltban,
emiatt még mindig egy kicsit közel állnak egymáshoz. Ez lehetett az oka annak,
hogy NI Ki sírt másnap, miután Alex szülei meghaltak. Tehát Alex csak neki és
Szaszának mondta el. Vagyis tényleg fontos neki ez a lány. De nem szerelmes
belé, mert azt észrevettem volna. Csakis a múltban történhetett valami. Talán
valamit köszönhet neki, a lány valamit tett a fiúért, és ezt a fiú sehogy sem
tudja meghálálni? De persze lehet, hogy rosszul gondolom.
- Szia- köszönt
vissza Alex és ahogy láttam, meglepődött- nem úgy volt, hogy busszal mész?
- De, de, csak a
buszon vettem észre, hogy nálam maradt Ariana egy füzete, úgyhogy visszaadom
neki, amíg el nem felejtem- átnyújtottam a testvéremnek az egyszerű fehér
füzetet, amibe a buszon egy levelet írtam:
Ariana! Tudom, hogy ez az én
füzetem. Alibi kellett. Miről beszélgettetek? Csak nekem gyanús, hogy Alex és
NI Ki ilyen közel állnak egymáshoz, de erről senki nem tud semmit? Talán régen
együtt voltak. Valahogy mindenképp juttasd el hozzám az információkat, iskolán
kívül.
Köszi
A tesóm átvette a
füzetet, és belelesett. Észrevette a levelet és hálistennek vette a
lapot.
- Jajj, de jó, hogy
elhoztad!! Nem is tűnt fel, hogy nincs nálam- hozta a szerepét. Eltette a
táskájába, miközben Aleksia jött mögöttünk és figyelt minket. Alex és NI Ki
mellettünk jött, és halkan suttogva beszélgettek. NI Ki Alex vállára hajtotta a
fejét és nagyon megfáradtnak tűnt. Ezt meg is értem. Bár ő közel sem élt át
annyi eseményt, mint mi. De én jól vagyok. Legalábbis azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése